Interjú Karin Slaughterrel

Interjú Karin Slaughterrel

Kérdések és válaszok. Beszélgetés Karin Slaughterrel, Az eltűnt lány szerzőjével


1. Mik a kedvenc könyvei és filmjei? Mindig csak thrillert olvas?
K.S.: Nem mindig. Az olyan régebbi filmeket is szeretem, mint például az Elfújta a szél és a Philadelphiai történet. Az újabbak közül az Agyaggalamb, az Állj mellém!, A remény rabjai, A bárányok hallgatnak fogtak meg… Ó, várjunk csak! Hiszen ez mind thriller. De szívesen olvasom Erik Larson, Jon Krakauer, Ann Rule és Doris Kearns Goodwin tényirodalmi munkáit is. Kathryn Harrison a kedvenc regényíróm (bár mindent egybevetve Flannery O’Connor a nyerő), aztán még ott vannak a szokásos gyanúsítottak, mint John Irving, Anne Tyrel, Denise Mina, és Mo Mayder.


2. Ha választhatna, miben haljon meg, mi lenne az?
K.S.: Egy égrengető orgazmus.


3. Ki a kedvenc krimi-írója vagy filmrendezője, legyen élő vagy holt? Ha lehetősége lenne találkozni vele egy vacsoraasztalnál, mit kérdezne tőle?
K.S.: Patricia Highsmith, bár nem minden regénye krimi. A Carol - A só ára elképesztő alkotás, és a szerző kevés jó véget érő regényeinek egyike (már ha ez annak nevezhető). Nem tudom, milyen lenne az a vacsora. Egyes beszámolók szerint elbűvölő, lebilincselő egyéniség volt, mások szerint túl befelé forduló. Én magam is meglehetősen introvertált vagyok, úgyhogy talán ennénk csendben egymás mellett fél óra hosszat anélkül, hogy akár egymásra pillantanánk. Esetleg oda kellene hívnunk egy harmadik szerzőt is, hogy elinduljon a beszélgetés.


4. Honnan szerzi munkáihoz az inspirációt? Regényei teljes mértékig a képzelet szüleményei, vagy tartalmaznak megtörtént elemeket?
K.S.: A legtöbb esetben fogalmam sincs, honnan jön az ötlet. Általában a “mi lenne, ha” elvén működöm. Mi lenne, ha Will Trentet kérnék fel, hogy nyomozzon ebben az ügyben? Mi lenne, ha Sara Lintonnak egy ilyen boncolást kellene végeznie? Az visz elöbbre, hogy meg akarom válaszolni ezeket a kérdéseket. Bár hozzáférek számos valódi bűnesethez, sosem veszek át egyet-egyet a maga teljességében. Minden alkalommal emlékeztetem magam arra, hogy ez az eset igazi emberekkel történt meg, nekem pedig tiszteletben kell tartanom őket, nem pedig kihasználnom a tragédiájukat. Így inkább kiválogatok egyes részleteket innen-onnan, más-más ügyekből, és ezeket gyúrom össze egy történetté. Ez végül is azt jelenti, hogy egy regényíró nem jöhet elő semmivel, ami nem történt volna már meg a valóságban, akár még borzalmasabb formában is, mint ahogy a regénybe bekerült.


5. Tudja, hány szereplő halt meg a regényeiben?
K.S.: Fogalmam sincs, de arra megpróbálok vigyázni, hogy egyenlő számban öljek meg férfiakat és nőket. Vannak igazán rémes női bűnelkövetőim is, amiről nem is mindig egyszerű írni, mert a nők, ha már egyszer elkövetnek valamit, gyakran hitványabb gazemberek tudnak lenni a férfiaknál.


6. Hogyan végzi a kutatásait?
K.S.: Szerencsés vagyok, mert van lehetőségem beszélni ügynökökkel, tudósokkal, orvosokkal és technikusokkal a Georgiai Nyomozóiroda munkatársai közül. Mindannyian lelkesen elmagyarázzák, hogyan kell helyesen csinálni a dolgokat, talán mert bántó a számukra, hogy az emberek azt hiszik, a DNS minden bűnügyet megold, és minden helyszínen van elég bizonyíték. Pedig igazság szerint nincs, és meglepődve hallottam azt is, hogy a DNS segítségével megoldott ügyek többsége betörés, mert a betörök buták, beleisznak a helyszínen talált tejbe, használják az ajakbalzsamot, és otthagyják a DNS-üket.
Van egy orvos ismerősöm is Texasban egy sürgősségin, aki sokat tud az orvostudományról, és segít nekem abban, hogy Sara mondatai úgy hangozzanak, mint annak, aki tudja, mit beszél. Remek tanító az illető. De általában elmondhatom, hogy mindenki, akivel csak beszéltem az évek során nagylelkűen áldozott rám az idejéből, és megosztotta velem a történeteit.


7. Milyen egy tökéletes napja?
K.S.: Először olvasok a macskáimtól körülvéve, azután írok, majd megnézek egy lakberendező műsort a tévében. A napot muffinok zárják le, de csak olyanok, amelyekben nincs zsír vagy sok kalória.


8. Voltak már rémálmai a saját történetei miatt?
K.S.: Még soha, de néha előfordul, hogy elolvasok egy boncolási jegyzőkönyvet vagy hallok egy történetet, és sötét gondolatok kezdenek forogni a fejemben. Az eltűnt lány ötlete például egy álomban született. Erős gyógyszereket szedtem, mert kimozdult az egyik hátcsigolyám, és meglehetősen élénk álmokat láttam. Máskor, ha ilyesmi történik velem, napvilágnál már nem tűnik olyan jónak az ötlet, de Az eltűnt lány esetében tudtam, hogy valami jóra sikerült rábukkannom, ami köré fel lehet építeni egy regényt.


9. Mi az az öt szó, amivel a legjobban lehetne jellemezni Az eltűnt lány című könyvét?
K.S.: Nővérek, család, gyilkosság, veszteség, talpraállás.


10. Mit szeret a legjobban ebben a regényben?
K.S.: Például azt, hogy a történet alkalmat ad beszélni az érem másik oldaláról. Rendszerint a nyomozók szemszögéből írok, így most igazi kihívás volt fenntartani a feszültséget és hihető keretek között tartani a regény fordulatait. Nem akartam, hogy Lydia és Claire pusztán két belevaló nő legyen, aki megold egy bűnügyet. Valódi emberi érzésekkel ruháztam fel őket, és olyan döntéseket hozattam velük, amilyeneket hasonló esetben igazi emberek hoznának.


11. Melyik szereplőjével érez leginkább együtt a regényben, melyiket kedveli leginkább?
K.S.: Kezdettől tudtam, hogy Sam less a lelke a könyvnek. Egyes vonásai emlékeztetnek a saját apámra, bár abban meglehetősen biztos vagyok, hogy ha velem vagy a nővéreimmel történt volna valami, az én apám előbb lőtt volna, csak utána kérdez.


12. Nagyon életszerűek a szereplői. Netán valódi személyről mintázta őket az életéből?
K.S.: Claire talán rám hajaz kicsit, mert ő a legfiatalabb, és szerintem a legfiatalabb testvér gyakran független és zárkózott. Be kell vallanom, hogy magam is címkéző vagyok, és szeretek laminált használati utasításokat aggatni a dolgok mellé, például, hogy hogyan kell vízteleníteni a kerti csapot télire, és melyik gomb mire jó, így aztán van bennem Paulból is valami. Szeretem Lydia néhány bolondos sorát, és sokat merítettem a barátnőim életéből, hogy tudjam, milyen lehetett a helyzete az Anyukák között. Az a világ idegen tőlem. Sok anyukák által írott blogot olvastam háttértanulmányként, de óvatosnak kellett lennem, mert ezek a nők meglehetősen hisztérikusak, mint aki mindjárt gyilkolni vagy öngyilkolni fog, és néhányan tényleg gyűlölik a férjüket, márpedig ilyesmiről nem akartam írni. Ricket, Lydia barátját igazán jó emberként akartam ábrázolni, akire azt mondhatja az ember, hogy érthető, miért választott Lydia olyan férfit magának, mint az apja volt Julia elrablása előtt.


13. Vannak bizonyos szokásai írás közben? Például visel valami meghatározott ruhadarabot, csak bizonyos napszakban dolgozik, vagy valami hasonló?
K.S.: A nap legnagyobb részét szabadidő-ruhában töltöm, úgyhogy nincs semi különös viselet, bár most, hogy mondja, talán mostantól varázslónak öltözöm. A napi rutinom úgy néz ki, hogy reggel felkelek, elkezdek írni, és addig írok, amíg bírom. Ezután lefekszem aludni vagy nézek valami butaságot a tévében, reggel pedig felkelek, és kezdem előlről. Legnagyobbrészt a nyaralómban írok, a hegyen, ami azért nagyszerű, mert ott mindentől távol vagyok. Szeretek begubózni. Az édesapám nem messze lakik, így előfordul, hogy amikor reggel kinyitom a bejárati ajtót, ott találok a küszöbön egy kis levest és kukoricakenyeret, mert biztos akar lenni abban, hogy eszem is.


14. Miközben ír, lemerül az emberi gondolkodás és cselekvés legmélyebb bugyraiba. Mi a titka, hogyan képzeli el, találja ki egy sorozatgyilkos vagy erőszaktevő kegyetlen cselekedeteit, gondolatait, késztetéseit? Hogyan tudja beleélni magát egy sorozatgyilkos vagy erőszaktevő gondolkodásába? És ami még fontosabb, kérem, magyarázza el, hogyan tudja ezeket a cselekedeteket és gondolatokat annyira valósághűen ábrázolni?
K.S.: Nos, nem tudom, mennyire valósághűek a cselekedetek és gondolatok, melyeket egy sorozatgyilkosnak tulajdonítok, de nagyon kíváncsi lennék, hogyan lehetne megbizonyosodni arról, hogy azok-e…
Mindig is úgy tartottam, hogy egy író egyik legfontosabb eszköze az empátia. Ez nem azt jelenti, hogy együtt éreznék a rossz emberekkel, de mindig megpróbálom megérteni, miért teszik azt, amit tesznek. Minden mögött van valami ok, és számomra ez az ok a figura kulcsa. Ugyanez vonatkozik a jó emberekre is. Jók is okkal vagyunk. Az emberi lények szabad akarattal rendelkeznek, és néha meg kell harcolnunk önmagunkkal azért, hogy helyesen cselekedjünk. És persze néha az is előfordul, hogy azt gondoljuk, nem érdemes.


15. Egy színész pontosan tudhatja, mikor ér véget a munkanap, mert a rendező int, és vége a jelenetnek, a felvételnek aznapra. Visszatérhet a való életbe, és újra önmaga lehet. De milyen egy író élete? Nehéz visszatalálni a való életbe egy könyv írásának a kellős közepén? Meg tud inni lazán egy pohár bort és enni valami finom vacsorát, miután alig öt perce még egy szörnyű gyilkosságot ecsetelt?
K.S.: Én három különböző személyiségként tekintek magamra. Az egyik könyvet ír, a másik népszerűsíti ezeket a könyveket, a harmadik, a hétköznapi személyiségem pedig szabadidőruhában flangál és túl sok muffint eszik. Ez nem jelenti azt, hogy nem keringenek a fejemben egyfolytában a történetek, de ezek hol komolyabbak, hol nem.
A kedvenc személyiségem persze az író, aki néhány hétre ki szokott szökni a hegyek közé, és teljesen elmerül a meseszövésben. Ez a szenvedélyem, úgymond, az életem értelme. A mai korban (bár ha ismerjük az irodalomtörténetet, elmondhatjuk, hogy mindegyik korban) azok, akik az írásból akarnak megélni, kénytelenek népszerűsíteni is az írásaikat. Én megtiszteltetésnek érzem, ha a kiadóm felkér egy közönségtalálkozóra, így amikor csak tudok, körútra indulok, hogy találkozzam az olvasóimmal. (A Facebook is jó lehetőséget nyújt beszélgetni az olvasókkal, és én ezt szeretem is, mert az ilyen emberek hasonlítanak hozzám: introvertált személyiségek, akik ettől függetlenül szeretnek könyvekről beszélni.) És akkor ott van még a harmadik, a mindennapi személyiségem, aki egyszerűen csak éli az életét. Vásárol a fűszeresnél, játszik a macskáival, és olvas. Amikor vége egy ilyen írói periódusnak, számomra nem különösebben nehéz visszatalálni megszokott önmagamhoz. Persze mindig motoszkál a fejemben valami történet, de olyan vagyok, mint egy sebész, aki az egyik percben még ott matat egy beteg belsőségeiben, a másikban pedig hazamegy, és arról beszélget a feleségével, hogy milyen virágokat ültessenek a tavasszal. Az írás a munkám. Szeretem csinálni, és csinálni is akarom, amíg élek, de akkor is csak munka.


16. Gyakori téma könyveiben a nők ellen elkövetett erőszak. Mit gondol, mi ennek a jelenségnek az oka? Talán az, hogy egyes férfiak fegyverként élnek vissza olyan szép és törékeny dolgokkal, mint a női szexualitás?
K.S.: Nem arról vagyok hires, hogy gyilkolom a férfiakat, bár ha utánaszámol, láthatja, hogy nagyjából egyforma számban ölök nőt és férfit. Azt hiszem, a nők elleni erőszakot azért érezheti az ember valóságosabbnak, mert arra vagyunk kondicionálva, hogy a nők nagyobb valószínűséggel esnek erőszak áldozatául, mint a férfiak. (Ami tévedés, mert legalábbis az Egyesült Államokban több férfit ölnek meg, mint nőt.) Valamint úgy vélem, ahol szerepet kap a szex is, csak nő a tehetetlenség érzése. Ezt a két dolgot összekombinálva rögtön előáll egy olyan személy, illetve szereplő, akit sajnálni tudunk. A tehetetlen nő. Állítsuk csak szembe Lisbeth Salanderrel a Millennium sorozatból! Ő áldozatnak tűnik? Talán azért nem, mert egy férfi írta? Vagy azért, mert szuperhősként ábrázolják? Nem állítom, hogy tudom a választ ezekre a kérdésekre, csak azt, hogy érdemes feltenni őket.


17. Kétségtelenül. Olvastam a könyveit, és a leghalványabb vágyat sem érzem, hogy elutazzak Georgiába. Az embernek nincs kedve ellátogatni egy államba, ahol az a sok ember a könyvekben meghalt. Meg tudna valahogy mégis győzni, hogy vegyek egy repülőjegyet Atlantába?
K.S.: Ó, én ugyanezt érzem Németországgal kapcsolatban. Ott az a fickó, aki hirdetést adott fel, hogy jelentkezzen, aki hajlandó megengedni, hogy kannibálként elfogyassza. És volt valaki, aki kapott az ajánlaton. Juj! Vagy ott van Herr Fritzl Ausztriában, amely ugyebár közel van Németországhoz. Nekem túlságosan is közel. Azzal tudnám meggyőzni, hogy jöjjön el Atlantába, hogy elmondom, számos kedves német ember él ott, és nagyszerű a bécsi szelet.


18. Minden egyes könyve Georgiában játszódik. Mi ennek az államnak a jelentősége az ön számára? Miért annyira különleges önnek Georgia?
K.S.: Ott nőttem fel, és örülök, hogy déli vagyok. Szeretem a Dél történelmét (a jót és a rosszat is), az embereket, és az esendőséget, ami abból fakad, hogy ez Amerika egyetlen területe, amely elismeri, hogy elvesztett egy háborút. Amikor írok, úgy érzem, kötelességem megismertetni az embereket ezzel az országrésszel, mert még mindig sok téves felfogás él a Déllel kapcsolatban. Különös, de nem a külföldiekre jellemző, hogy azt hiszik, még mindig úgy beszélünk, mint Scarlett O’Hara, és jeges, mentás koktélt iszogatunk esténként a verandán. Az északi amerikaiakra fér rá az oktatás. Éveken át sztereotípiákban ábrázolt minket a film és az irodalom, pedig sok nagy író származott délről. Olyanok, mint O’Connor, Faulknek, vagy Dickey. Idelent értenek a mesemondáshoz. Még útbaigazítást sem kérhet az ember úgy, hogy ne kelljen végighallgatnia egy szép hosszú történetet. “Forduljon balra annál a nagy, sárga háznál, de ne lépjen a gyepre, mert az öregasszony alattomos, akár egy kígyó. Aztán forduljon jobbra ott, ahol az az öreg bulldog ül az elülső verandán. Megengedi, hogy megsimogassák, de nem szabad, hogy narancssárga ruhában lássa az embert, mert azt hiszi, hogy Alabamából jött…”


19. Miben különbözik a legújabb könyve, Az eltűnt lány a többiektől? Mi benne a különleges összehasonlítva az eddigi munkáival? Mitől tűnik ki a többi közül? Nehéz búcsút mondani a szereplőinek?
K.S.: Először is nem mondok nekik búcsút. Will Trent hamarosan visszatér a Kitartott nőben, Sara, Faith és Amanda pedig jön vele. Valamint Angie is, aminek persze senki sem örül. (Végül is épp ez a szerepe.)
Az eltűnt lány az első olyan könyvem, ahol nem egy zsaru meséli el a történetet. Ez nem tűnik nagy dolognak, de számomra hihetetlenül nagy változás volt ahhoz képest, hogy eddig Will Trent szemszögéből írtam. Egy zsaru esetében az embernek természetes, hogy kinyomozzon egy bűnügyet, beszéljen tanúkkal, kihallgasson gyanúsítottakat, stb. De ahol nincs rendőr, ki kell találni a módját, hogy hogyan helyezze el az ember a szereplőket a cselekményben. Az eltűnt lányban a nővérek, Claire és Lydia egy történet folytatásaként, egyenes úton keverednek a bűnügy sodrába, és a döntésüknek, hogy kinyomozzák a bűntényt nemcsak hihetőnek, hanem érthetőnek is kellett lennie.


20. A thriller, a feszültséggel teli, fordulatos, izgalmas bűnügyi történet igen népszerű műfaj a könyvpiacon, az emberek imádják. Meg tudja magyarázni ezt a hatalmas sikert?
K.S.: Azt hiszem, két oldala van. Az egyik az, hogy a thriller-írók valóban nagyon jól tudnak elmondani egy történetet. Valaminek kell történnie a könyv elején, és valaminek meg kell oldódnia a végén. Ez nyilvánvalónak tűnik, de ha elolvas jó pár regényt, amely nem thriller, megérti, mire gondolok. A másik ok az lehet, hogy a thrillerek általában sorozatokat alkotnak, amitől az olvasó úgy érzi, szinte részese a szereplők életének. Én például alig várom, hogy kijöjjön egy újabb Jack Reacher, mert kíváncsi vagyok Harry Bosch-ra, és tudni szeretném, mit csinál Havers és Lynley. Ők a számomra nem csak egy regény szereplői, hanem részei az életemnek. Ó, talán mondhatnék egy harmadik okot is: minden elfogultság nélkül, a thriller-olvasók általában a legokosabb és legkedvesebb közönség a világon.


21. Gondolja, hogy mindenki alapvetően gonosz, és csak elnyomjuk magunkban jellemünk sötét oldalát? Vagy úgy véli, vannak köztünk tökéletesen jók is, akik képtelenek lennének bűnt elkövetni vagy ártani másnak?
K.S.: Ez a régi kérdés arról, hogy az alaptermészet vagy a nevelés számít? Erre igazából senki sem tudja a választ, de szerintem fele-fele. Vannak igazi pszichopaták, akik sosem követnek el bűnt, csak borzalmas emberek a munkahelyükön és a magánéletben. Aztán vannak jó emberek, akik szörnyű helyzetben találják magukat, és végül elkövetnek holmi ostoba hibát, ami valami szörnyűséghez vezet. Vannak, akik eleve hajlamosak a szenvedélybetegségre, akik isznak, és elindulnak lefelé a lejtőn. Szerintem egyes emberek olyan hibával születnek, amely rémes dolgok megtételére sarkallja őket, mégsem nevezném őket gonosznak. Az ő tetteiket a veleszületett hajlam vagy a kóros elmeállapot motiválja.
Ahogy már mondtam, szerintem minden helytelen vagy gonosz tettnek megvan a magyarázata, és a legmegdöbbentőbb, legrémesebb bűntettek esetében ez általában az elme betegségeire vezethető vissza. Nyilván tudja, hogy a Egyesült Államokban sok tömeges lövöldözés volt az utóbbi időben, és minden egyes elkövetőnek volt valami mentális problémája. Számtalan tanulmány készült a halálsoron lévő bűnözőkről, amelyekből kiderült, hogy a többségük esetében a homloklebeny károsodott (ez az a része az agynak, ahol az ösztönkésztetések kontrollja működik). Gonosznak nevezhetünk-e valakit, aki azért viselkedik impulzív módon, mert gyakran fejbe ütötték gyerekkorában? Gonosznak nevezhetünk-e egy skizofréniást? Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem kell megbüntetni a legszörnyűbb bűnök elkövetőit a törvény teljes szigorával. Dehogynem. Ugyanakkor szilárdan hiszem, hogy számtalan tragédiát meg tudnánk előzni, ha tanulmányoznánk az elme betegségeit, anyagi forrásokat biztosítanánk erre a célra, és tennénk róla, hogy ne hatalmasodjanak el. Sajnos az amerikaiak, akárcsak a legtöbb nép, inkább költenek pénzt a büntetésre, mint a megelőzésre.


 


Az eltűnt lány kapható 2016. április 29-től!